Elemi ÖsztönBasic Instinct - 1992
A történet önmagában nem lenne nagy szám, hiszen egyszerű: egy gyilkosság után valakire ráterelődik a gyanú, amely percről percre megalapozottabb lesz; ő azonban finom trükkökkel átvezeti az áldozatai figyelmét egy másik személyre, akivel végül le is számolnak. A film egyes elemei azonban túllépik az átlagos megoldások kereteit – ezért lesz ez a film halhatatlan.
alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5510513591058494274" />Az Elemi Ösztön a thriller műfaj megerősítése, a világ egyik legelhíresültebb filmje - És Sharon Stone karrierjének beindítása. Persze, ez egy külön jelenetnek köszönhető jobban (erről később),de az alakítása is 100%-os.A Paul Verhoeven rendező és John Esterhas forgatókönyvíró által alkotott műben minden tökéletes – a színészválasztás, a zene, a dramaturgia, a fényképezés és a történet - és ez sajna nem mondható el a folytatásra.(Lesz írás arról is)Elsősorban is: telitalálat volt Michael Douglas a kiégett, szexhiányos, minden jóról éppen leszokóban lévő Nick Curran nyomozó szerepébe. Sharon Stone is tökéletes választás volt Catherine Tramell, a pszichopata írónő megformálásába: nehéz lett volna egy még egy ilyen jeges „melegségű”, meggyőzően intellektuálisnak ható arcot találni – ez aztán rajta is ragadt Stone-on, aki ezzel a filmmel kezdve a karrierjét – megjegyzendő, hogy már 34 éves volt… (A filmbeli karakterét természetesen visszafiatalították 30-ra.)
Aztán itt van a zene: Jerry Goldsmith alkotása önmagában megállja a helyét akármelyik zeneakadémiai nagyteremben: nyújtottan fenyegető, hirtelen felcsapó, erős vonulatokkal. A fényképezés (Jan De Bont munkája) pedig nyomasztóan teszi bizonytalanná a két fél küzdelmét: félhomályos szobák, éjjeli utcák, távolba vesző tenger.
Az egymásba szerető (?) nyomozó és írónő harcát a párbeszédek teszik tökéletessé: a filmben egy percnyi mellébeszélés sincs: minden kiejtett mondatnak jelentősége van s egyetlen hangsúly sem véletlenül kerül oda. Mi pedig hiába próbáljuk kitalálni, hogy ki volt a gyilkos s ki fog győzni a játékban: a férfi, akinek a nő végül megadja magát, vagy a nő, aki a jégvágót mégis csak ott tartja az ágy alatt. A forgatókönyvírótól is gyakran megkérdezték ezt, de ő mindig a vállát vonogatta: a filmet addig írta meg, amíg megírta, a folytatást meg találják ki a nézők. A folytatás egyébként egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogy hisszük: az ugyanis tény, hogy Trammell volt a gyilkos, de az már nem, hogy Curran meg is fog halni… Elegendő arra gondolni, hogy amennyiben az írónő megírta az új, épp kiadás előtt álló regényében az utána nyomozó rendőr halálát, akkor már végképp nem tudná lemosni magáról a gyilkosságot: két „regényes” egybeesés (a rocksztárt is az ő könyve alapján ölték meg) Trammellt erősen a gázkamra felé terelné…
A jelen filmben azonban a végkimenetelnek nincs jelentősége. Még annak sem nagyon, hogy ki volt a történetindító gyilkos. A film igazi lényege egy számító, intellektuális párviadal két érzelmileg sivár, az emberélettel könnyen játszó ember között; két egyre beszűkültebb tudatállapottal küzdő érzelmi beteg macska-egér játéka ez, amelynek a szabályait – ezt mindvégig érzékeljük - Trammell írja (a szó szoros értelemben). Curran környezetéből ketten is meghalnak, akik veszélyt jelenthetnek Trammellre, mint nőre és Trammellre, mint gyilkosra.
A képtelen páros végül nyomasztó magányban marad a rejtéllyel, hogy ki ölte meg a rocksztárt, s most dönteniük kell: elfogadják-e egymást így, vagy a történet folytatódik Curran megölésével… Addig is marad számukra a szex: ez alatt kikapcsolhatják tudatalattijuk rosszabbik részét, hogy énjük másik uralkodója, a szexuális ösztönvilág borítsa be őket – de egy percig sem feledkeznek meg még ez alatt az idő alatt sem arról, hogy a másik, akit épp ölelnek, milyen veszélyes...
Az egész filmen végigvonuló pszichopátiát jelzik az olyan apróságok is, hogy tulajdonképpen semmiféle olyan berendezési tárgy, vagy jelenet nincs, amely emberséget és melegséget sugározna. Még egy kutya sem kerül elő az utcákon vagy egy bóklászó kisgyerek. A filmben alig van mosolygás – ami pedig van, azt leginkább Stone ereszti meg néha, de abban sincs sok köszönet, egyébként mindenki feszült, ideges, közönyös vagy bántóan céltudatos. A szobabelsők hidegek, feszesek, precízen berendezettek: nyoma sincs bennük a fesztelenség szabadosságának. A tenger, a nagy kert, és főleg a hosszú utcai nagytotálok mind a végtelenséget jelzik: ebben a filmben semmi sincs behatárolva – legfőképpen az intellektuális gonoszság lehetőségei nem.
Mindezekhez képest persze a közönség nem a mű pszichológiai vetületére vetette rá magát, hanem Sharon Stone testére, aki a rendőrségi vallatásról szóló jelenetben széttette a lábait és kiderült, hogy le volt borotválva a szeméremszőrzete. Hiába, kellett egy kis reklám a műnek – bár e nélkül is tökéletesen megállta volna a helyét. A cenzoroknak meg is gyűlt a baja, hogy milyen korhatárba sorolják be a filmet. Trammell biszexualitása pedig még csak olaj volt a tűzre, hiszen a leszbikus szervezetek olyan ellenpropagandát csaptak miatta, amelynek következtében mindenki elrohant meg nézni a moziban a filmet – jobb kampányt a forgalmazó sem találhatott volna ki. Ne feledjük el, hogy a film annak idején 300.000.000 dolláros nyereséget hozott az alkotóknak…
Összességében a film egy klasszikus, rendkívűl jó film.
Pontszám:
10/10"The Games are Over,Nick."
alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5510513591058494274" />
